A hét nyomorult tragédiája A két varjú A sírásók gyásza Egy kereskedő hősi halála       Remenyik Zsigmond (1900-1962)

A dédapák szakállt viseltek, a dédunokák körében megint divatos a szakáll; a közbeeső két nemzedék idején megnézték a szakállas embereket: különcnek hatottak. Remenyik Zsigmond azzal is jelezte örökös különállását, hogy élete későbbi évtizedeiben szakállt viselt. Daliás termetű, erőteljes férfi volt, csillogóan okos, művelt, és olyan kalandos múltú, hogy néha már mesének hangzott, amikor arról beszélt, hogyan is volt csempész Dél-Amerikában vagy zongorista egy távol-nyugati éjszakai mulatóhelyen. Valamikor József Attila egyik jó barátja volt, és kommunistának tartották; a negyvenes évek elején a baloldaliak elkeseredetten mondották, hogy jobboldali lett, ugyanakkor a jobboldaliak azt mondották, hogy reménytelenül baloldali maradt; a felszabadulás után a politikai helyzetet baráti körökben egyszerre bírálta balról is, meg jobbról is. Valójában ugyanis anarchista volt, aki mélységesen megveti a kapitalizmust az összes kapitalistával együtt, pontos adatokkal bizonyítja, hogy az egykori úri osztály végképp szétesett, minden részvéte a feltörekvő dolgozó tömegeké, de tartozni sehová se tartozik, és semmiféle szervezett rendben nem érzi jól magát. Ez az alapállás arra nem alkalmas, hogy utat mutasson az emberiségnek, de nagyon alkalmas arra, hogy rámutasson a tényleges hibákra, bűnökre és elavultságokra. Ehhez pedig nagy felkészültséggel és nagy írói tehetséggel értett Remenyik Zsigmond, aki századunk egyik legjobb - és az egyik legérdekesebb! - magyar regényírója volt.

A dormándi földesúr fia, feudális nagyurak leszármazottja, aki érettségi után régi magyar úri szokás szerint jogásznak indult, sehogyan se lelte a helyét. Ráadásul éppen Nagyváradon volt jogász, a modern magyar irodalom akkori egyik középpontjában, ahol a művész alkatú embert könnyen ragadta el az írás vágya. Írni akart, és élményeket akart. Az első világháború után, a forradalmak bukása után pedig úgy látszott, nagyon bezárult itt Közép-Európában az élet. A húszéves Remenyik tehát vaktában nekivág a nagyvilágnak, és eljut Dél-Amerikába, ahol szembetalálkozhat a nyomorral, a végsőkig kiélezett társadalmi helyzetekkel, a politikai kalandokkal. A kapitalizmus embertelensége itt meztelenebbül mutatkozik, mint Európában. Remenyik a dél-amerikai túlzásokból érti meg igazán Európát. Közel hét éven át kóborolt a latin-amerikai földrészen. Volt úgy, hogy divatáru-kereskedő lett belőle, volt úgy, hogy tönkrement, és zenélgetésből élt. De kapcsolatba kerül politikai törtetőkkel és közönséges bűncselekvőkkel is. Majd sokkal-sokkal később színes képsort fest ezekről az évekről a Vész és kalandban (1940) meg a Vándorlások könyvében (1956).

1927-ben megelégeli a túl romantikus világcsavargást, és hazajön. Azt hiszi magáról, hogy kommunista, mivel nagyon utálja a kapitalistákat. Itthon kommunista körökbe is kerül, baloldali lapok szerkesztőtársa lesz. József Attilával dolgozik a Szép Szónál. És bontakozik benne élete nagy művének körvonala. Balzaci méretű regényfolyamot akar írni a magyar úri osztály lehanyatlásáról, amit családi emlékekből ismer, a kapitalizmus embertelenségéről, amit világlátásában tapasztalt, a társadalmi igazságtalanságról, a megalázásokról, amiket itthon is, távol is, saját szemével láthatott. A nagy mű gyűjtőcíme: Apokalipsis humana, utalva a bibliai Apokalipszisra, a Látomások könyvére, amely az utolsó ítéletet ígéri az emberiségnek. Ez a regényciklus a fennálló rend összeomlásának képe akart lenni. És az írónak élete folyamán sikerült is huszonkilenc regényt írni belőle. Valamennyi önálló, kerek mű, de együtt nagyobb egység: az elmúlás körképe a múlt század derekától a jelen század első negyedéig. Egy ilyen óriási irodalmi vállalkozás sohasem lehet töredék, mert valamennyi darabja önálló, és amennyi elkészült, az együtt mutat egy nagyobb távlatot. De egy ilyen vállalkozás sohase lehet befejezett, mert a valóság végtelenségéből csak véges mennyiséget foghat fel életében a legtermékenyebb író is. Mindenesetre az Apokalipsis humana eddig a legszélesebb magyar társadalomkép a nemesi világ múlásáról és a polgárság múlásra ítéltségéről. Első darabjáért, a Bolhacirkuszért vallásgyalázási pert kapott. A nyárspolgár olvasók később is gyakran felháborodtak. De az írás értői hamarosan felismerték, hogy nem közönséges tehetséggel állnak szemben, Remenyik kitűnően érti az írás technikáját, ismeri a modern irodalom formai eredményeit, és felhasználja, amit jónak lát. Személyes vallomást, dokumentumanyagot, esszészerű elmélkedést kever össze; vad kalandok és kalandos filozófiák kavarognak könyveiben; múlt, jelen és jövő folytonosan helyet cserél. Az író újra meg újra közbeszól, magyarázza, vagy éppen elmarasztalja hőseinek cselekedeteit. És játszik a hangulatokkal: pátoszból frivolságba csap, érzelmességből hideg gúnyba. A nagy regényciklus ily módon felettébb tarka képet ad arról a mintegy hét évtizedről, amelyet felölel. Legérdekesebbek talán azok a regényei, amelyekben a vidéki nemesi famíliák széthullásáról ír, mint amilyen a Por és hamu vagy az Ősök és utódok. Ezek családi emlékekből íródtak már az író legkésőbbi korszakában, az ötvenes évek második felében. A vidéki úri világra és az író saját benső életére a még 1937-ben írt Bűntudat a legjellemzőbb.

Hanem ez a huszonkilenc regényig gazdagodott ciklus csak gerince a gazdag életműnek. Az olvasóközönség körében a legnépszerűbbek kalandos visszaemlékezései voltak. Közben a legkülönbözőbb műfajokkal kísérletezett, ilyen volt például a groteszk szatíra a kispolgári kicsinyességekről; ez a Mese habbal a harmincas évek elején könyvsiker volt. Nagyon furcsa, nagyon mulatságos olvasmány.

Máskor a színpaddal próbálkozott. És amikor próbálkozott, sikere is volt. Még a negyvenes években írta Az atyai házat. Ennek a világa a széthulló nemességé. Mint regényeiben is, úgy ebben a színjátékban is az elmúló úri világ nem ellenszenvesen jelenik meg, de menthetetlenül halálra ítélve. Az úri világból elfutott Remenyik a polgárt nem szerette, a kapitalizmust utálta; az elhagyott nemesi világhoz azonban gyengéd érzelmek fűzték, csak tudta, hogy az a világ már nincs. Ezért nem lett belőle romantikus antikapitalista, aki a polgárságból a feudalizmusba akar visszalépni. De néha úgy rémlett, mintha a nemesség szemszögéből bírálná a polgári világot. Ezért - és némi romantikus nacionalista ábrándokért - hatott sokak szemében a negyvenes évek folyamán jobboldalinak.

Másik drámai sikere a késői években, 1955-ben volt Kard és kocka című színpadi játékával, amelyből hamarosan népszerű játékfilmet is készítettek. A történet dramatizált anekdota a kuruc korból, kitűnő szerepekkel, fordulatos cselekménnyel. Remenyik tulajdonképpen közkedvelt színpadi szerző is lehetett volna, de nem kedvelte a színházak világát, nem szeretett vitatkozni igazgatókkal, rendezőkkel. Így hát a dráma csak ritka kirándulás maradt a számára.

Igazában regényíró, széles társadalmi kört ábrázoló, nagy lélegzetű epikus volt, aki tragikomikumtól humorig az érzelmek teljes skáláján tud játszani, hiteles alakok nagy sorát vonultatja fel, érdekes helyzetekkel ábrázolja az elmúló világ valóságát. Igazi kritikai realista.

Leszámítva talán a hazatértétől 1939-ig terjedő időszakot, amikor a baloldaliak maguk közül valónak érezték - ámbár egy kissé akkor is kilógott közülük -, igazán senkihez sem tartozott. Az úri otthonból megszökött, Dél-Amerikában világcsavargó volt, hazajött forradalmárnak, de 1939-ben megint hátat fordított mindennek, és most Észak-Amerikába ment, de ott sem volt türelme, a negyvenes évekre itthon van megint, hogy igazán senkihez se tartozzék, majd a felszabadulás után, amikor elérkezik művészete csúcsára, összeférhetetlen ember hírében áll, mert indulatosan letorkolja azt, akinek nem tetszik az épülő szocializmus, de vitázik azzal, akinek tetszik. De miközben kiformálja magának ezt a magányosságot, tulajdonképpen mindig minden értő tudta, milyen kitűnő író. És kritikáit ugyanolyan különcségnek tekintették, mint szakállát. Mosolyogtak rajta. És tisztelték.

Életműve múlhatatlan értéke irodalmunk kincsestárának.

Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka 

Remenyik Zsigmondról az Új ember c. katolikus hetilapban megjelent cikk:

A dormándi világjáró

Főbb művei