JUHÁSZ GYULA

A KIS TISZA HÍDJÁN

A kis Tiszán át karcsú híd vezet,
Borongva állok a zöld víz felett,
Mely szilaj ifjúsággal, boldogan,
A mármarosi bércről most rohan.

Előtte az út hosszú és szabad,
Új tájon várja az új pillanat,
Kitárul előtte a végtelen,
Öleli büszkén és szerelmesen!

A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet!

Ifjú Tisza, vad vággyal törtető,
Te fiatalság, szépség és erő,
Elnézem elmélázva a habot,
Mely tiszta zöld, acélos és ragyog.

S a másik Tisza jut eszembe már,
Mely Szeged táján oly merengve jár,
Iszapos, álmos, csöndes ott szegény
És rozsdás emlékek a fenekén.

És ahogy állok e zöld víz felett,
Valami nagy nyugalmat érezek:
Tisza! Vár ránk a tenger, a halál,
De ifjúságunk itten újra vár!

REGÉNY

A kis Tiszához ment a falu népe,
Árván borongott a kis Tisza képe,
Hó behavazta, jég megállította,
Vén pópa rajta imáját mondotta.

És a színes szegénység köntösében
Orosz és oláh vacogott a jégen,
A füstölő lilás tömjéne szállt, szállt
S kósza szél tépte szét a pópa imáját.

A kis Tiszát szentelte meg az ének,
Mely ólmos szárnyán kóválygott az égnek,
A kis Tiszára hulltak az áldások,
Hogy szűnjenek a szilaj áradások!

Hogy ezután a vize csöndes szépen
Csak kanyarogjon a maga medrében,
Ágya ne lenne embereknek ágya
És a Dunába lassan vigye vágya!

De tavasz táján a tavalyi módra,
Nem hallgatott a prédikációra
És ősz elején - ó, az istenadta -
Görög pópa lányát ágyába ringatta!

A NYÁRI TISZÁNÁL

Az öreg Tisza szörnyen zavaros.
Keserves kedvvel ostromolja partját.
Szilaj bánatát küldi benne
A nyugtalan Maros
S a távoli, koldus Máramaros.

Én hallgatom e hosszú zokogást,
Én értem e messze üzenetet,
Máramaros zagyva, fájó zenéjét,
Hol bujdokoltam
S a Marosét, hová majd most megyek.

Öreg Tiszám, te régi, jó rokon,
Be egy a kedvünk, sorsunk és dalunk.
Találkozunk, búcsúzunk százszor
És végre végtelen
Idegen ágy ölén csak elhalunk!

TÁJKÉP

Dermedten állnak a halotti csendben
Fekete nyárfák fülledt ég alatt.
A csillagok szeme szikrázva rebben,
A Tisza mély opálja hallgatag.

Valami titkot súg a végtelenség
S a nyárfasorban tikkadt vágy zokog,
Az életem oly szép s bús, mint egy emlék:
A hangod bársonyára gondolok.

TISZA SZÖGÉN

Nem jártam én soha Dunán túl,
Hol Kupa, Vata elesett,
Hol lankás dombok koronázzák
Az alkonyvéres egeket.

Én a Tiszának és Marosnak
Szögében élek álmodón,
Hol Attila, Ajtony robogtak
Valaha vemhes táltoson.

Az ősi szent tűz szürke hamvát
A szél szívembe szórja itt,
Keresem a turáni nagyság
Örök, konok magyarjait.

Keresem a kialuvó láng
Maradék üszkét az egen
S a hun király bús koporsóját
Magyar folyó mélyébe, lenn.

ALKONY A TISZA HÍDJÁN

E nagy nyugalmat és csöndes derűt
Szeretném elvinni, ha megyek,
A nap korongja már tengerbe tűnt,
De fénye még a felhőkön remeg:
E búcsúzó fény éljen boldogan
S szelíden a szívemben, ha megyek
És minden bánatom oly nyomtalan
Suhanjon az éjbe, mint e fellegek!
Most, hallga, a ligetben egy madár
Dalolni kezd és egy tücsök vele,
És vélük énekel a méla táj:
Magyar mezők alkonyi éneke!
Ó, így zenéljen emlékem tovább
E csöndes rónaságon, ha megyek
S mint csillagfény az alkony bíborát,
Ragyogja túl e vérző életet!

TUTAJOK A TISZÁN...

A némán ballagó vizen
Tutajok úsznak szeliden.
Nekem mindegyik izenet,
Mely megállítja szivemet.

Máramaros, a régi, szép,
Melynek vidoran zöld vizét
Bámultam bús fiatalon,
Izen nekem a tutajon.

A messze zengő vén hegyek
S a vén sasok a bérc felett,
A fiatal Tisza s Sziget
S egy fehér kendő integet.

Egy fehér kendő: szerelem,
Maholnap szemfedőm nekem,
Alatta álmom folytatom
Az alvilági tutajon...

DARVADOZÁS

Tömörkény lócáján ülök, üldögélek,
Nézem a Tiszát, mely folyik, mint az élet.

Kavarog az élet, ám a Tisza ballag,
Fölötte szép csöndes tavaszi fuvalmak.

Kikelet készül kinn és az alkonyatban
Hajnali derű és boldog bódulat van.

Felhők csodálkozva a Tiszába néznek,
Ballag a vén víz és elmúlnak az évek.

Tömörkény lócáján darvadozva árván,
Ámulok az élet örök egy csodáján.

A TISZA

A vándor
Ki vagy, te szeszélyes
Te szőke víz,
Te lusta, te széles,
Nyugalmas, édes,
Kinek kurta útja
Csak a magyar puszta
Földjére visz?
Ki vagy , te csapongó,
Te büszke víz,
Te szilaj, te rontó,
Te gátakat bontó,
Kinek törtetése
A Duna ölébe
Sietve visz?

A Tisza
Én vagyok a magyarság
Csöndes, nemes folyója,
Kevély, heves folyója,
Anyám csupán ez ország
És ringatóm e róna.

A vándor
Honnan jössz oly sietve,
Oly tündökölve, vígan,
Hogy az ég is nevetve
És száz színű selyembe
Fürdik meg habjaidban?

A Tisza
Keletről jövök én,
Mint a szent, örök fény,
A mesés napkelet
Hozta e nemzetet,
Ahol Verecke áll,
Ahol a honszerző
Magyart legelőször
Köszönté e táj.
Hol a szláv borongás
A magyarba olvad
És sírva-vígadva
Az én morajomba
Indulót dalolnak.
Azért oly csöndes,
Haloványszőke
Később futásom
És oly kanyargó,
Merengve tartó
A bolyongásom,
Mert ezer év borúja,
Felhője száll fölöttem.
A Sajó habja súgja,
Mi volt a mohi mezőben,
Ezer év nagy borúja
S dicső emléke éled,
Ha Alpárnál visz utam,
Hol, mint a harc turulja,
Kóválygón Délre térek.

Arató lányok
Vígan cseng a nótánk
A nyári mezőben,
Áldott a mi rónánk,
Terem áldást bőven,
Mert a Tisza árja
Áldva borul rája!

Tiszai hajósok
Ha tavaszi szelek járnak,
Megy a hajó lefele,
Szárnya támad a nótának,
Víg a hajós élete,
Messze megyünk, de megtérünk,
Itt születtünk, itt a révünk.

Aratók és hajósok
Áldott a Tisza tája,
Magyarország Kánaánja!

A vándor
Szeged táján
Oly lassú vagy s iszapos,
Majd virágos,
Majd borongós, bánatos.
És a magyar Délt,
Hogyha eléred,
Nem fáj-e néked,
Hogy az enyészet
Utadat állja,
Meghal a kedved Tiszavirága?
A magyar Délen
Betöltve szépen
A hivatásod,
Lassul futásod,
Merengve nézed
A dús vidéket
S némán pihensz el.
Vár a Duna habja,
Ölelő karja,
Örök, hatalmas,
Mély szerelemmel!

A Tisza
Szeged táján
Emlék ébred és remény,
Szeged táján
Valamikor tavasz táján
Szerelemből öltem én.
Délibábos
Dicső várost
Karjaimba temettem,
Hogy ragyogva
Fénix módra
Még dicsőbben szeressem!
Én a szegény magyarság
Igaz, magyar folyója,
Nem vágyom tengerekre,
Elég nekem a róna!

Zárókar
Magyar táj szép folyója,
Hordozd e föld gyümölcsét,
Légy áldások hozója,
Mint a magyar dicsőség!
Itt borulnak rád mosolygón
A Kárpát víg bércei
S a napfényes rónaság.
Költők lelke
Énekelve
Fölmagasztal
Száz gyönyörű gondolattal,
Ó Tisza, tájad mindig áldva legyen!

A SZENT MAGYAR FOLYÓ

A Tisza kantátából

A magyar nap vígan süt az égen,
Csöndes álom szunnyad a vidéken.
Nyári áldás a boldog határban,
Tisza vize folydogál magában,
Tiszavirág kedve pillangója,
Ez a Tisza örömünk folyója.

Néha duhaj, fájó kedve támad,
Fölveti a mély, keserű bánat,
Ősi bú ez: féktelen és szittya,
Szíve vérét amely fölszakítja
S árvaságát világgá dalolja,
Ez a Tisza bánatunk folyója.

Szép a Rajna, Loreley folyója,
Német nagyság hű oltalmazója,
Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
Méla Volga orosz bú szülője,
De míg bennünk lélek él és nóta,
Tisza lesz a magyarok folyója.

Ballagdáló, mint a magyar ember,
Aki nézi csöndes szerelemmel,
Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
Ó de néha bilincseket tépdel
S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
Ez a Tisza Petőfi folyója!

Termő nyáron elmereng a tájon,
Körülnéz a kis magyar világon.
Harmonika szól fölötte halkan
Árvaságos, öreg magyar dallam.
Félig sírva, félig mosolyogva,
Ez a Tisza Tömörkény folyója.

Sziget táján oroszokra gondol,
Szerencs mellett kuruckodva tombol,
Szeged néki fájó, komoly emlék,
Zentán zengi magyarok győzelmét.
S déli végén hattyúként dalolva
Révbe hal a magyarok folyója.

MEGINT A TISZÁNÁL

Egy nyaram elmúlt, fénye elapadt
És téged, szent folyóm, nem láttalak.

Talán azért is voltam oly beteg,
Mert nem ringattad fáradt képemet.

Hisz habod párna, szőke, lágy selyem,
Melyen hold nyugszik és álom terem.

Ó ez a hold és ez az éjszaka,
A csöndesség és békesség maga.

A csöndesség, mely mégis halk zene,
Azúr világok víg üzenete.

S e béke úgy legyinti lelkemet,
Mikéntha gyöngyvirággal verne meg.

Ó tiszaparti holdas éj, te mély,
Szívembe csöndet és békét zenélj.

Sződd át ezüsttel rajta a borút,
Feledjen el világot s háborút!

A TISZÁHOZ

Te vagy szívemnek legrégibb szerelme,
Szép, szőke tündér, édesbús Tiszánk,
Hányszor álltam partodnál énekelve,
Míg benned ringott a magyar világ,
A csillogó ég és a szőke fűzfák,
A fűzfán varjú, felleg az egen.
Nem hiányzik-e néked egy letűnt láng,
Egy kihúnyt nap, az én tekintetem?